A mű a következő központi kérdéssel foglalkozik: hogyan tudja egy uralkodó vagy uralkodásra készülő fejedelem a lehető legerősebb kormányt (kormányzást) létrehozni és megtartani – azaz, hogyan tegyen szert hatalomra és tartsa azt meg. Machiavelli műve szerint az erkölcsi elveket teljesen alá kell rendelni a célszerűség, a cél elérése által és érdekében diktált szempontoknak, amiből következik, hogy a világ a fejedelem szemében nem változik; a benne élő emberek sem rosszabbak, sem jobbak nem lesznek az idők folyamán. A fejedelem dolga, hogy ezekkel az emberekkel a legjobb eredményeket érje el, de ne foglalkozzon sem a neveltetésükkel, sem a felvilágosításukkal, amely nézet ebben a formában az utilitarianizmus nevű ideológia előfutára.
Ha a polgári eredetű egyeduralkodó nem gyalázat vagy más tűrhetetlen kegyetlenség árán, hanem polgártársai akaratából lesz hazájában fejedelem, az ilyet polgári egyeduralomnak nevezhetjük, s az odajutáshoz nem pusztán virtus és nem pusztán szerencse kell, hanem inkább szerencsével párosult ravaszság; azt mondom ezért, hogy ezt a fajta egyeduralmat a nép és az előkelők kegyével lehet elérni. Mert minden városban találkozunk ezzel a kétfajta hajlandósággal: ez pedig abból ered, hogy a nép nem akarja, hogy az előkelők elnyomják vagy kormányozzák, az előkelők viszont uralkodni szeretnének és erőt venni a népen: ebből a két fajta szándékból születik a városokban e háromféle következmény egyike: egyeduralom, szabadság vagy szabadosság.
Az egyeduralom szülője vagy a nép, vagy az előkelője, aszerint, hogy egyik vagy másik fél hozza létre; mert ha az előkelők látják, hogy a népnek ellenállni nem tudnak, valakinek a kegyét keresik közülük, s megteszik uralkodónak, hogy az árnyékában kedvüket tölthessék. És a nép, ha az előkelőknek ellenállni nem tud, azok közül keresi valakinek a kegyét, és megteszi uralkodónak, hogy hatalma alatt menedéket keressen. Az, aki az előkelők révén kerül uralomra, nehezebben tartja meg uralmát, mint aki a nép segítségével jut oda; sokan lábatlankodnak körülötte, akik vele mind egyenrangúnak tartják magukat, s ezért velük bánni, nekik parancsolni nem tud, ahogyan szeretne. De aki a nép támogatásával kerül uralomra, egyedül találja magát, és senkit vagy csak nagyon keveseket talál, akik ne lennének készek feltétlenül engedelmeskedni. Egyébiránt nem lehet a többiek zúgolódása nélkül őszintén eleget tenni az előkelőknek, de a népnek igen; mert a nép céljait szolgálni becsületesebb, mint az előkelőkét, az utóbbiak ugyanis az elnyomást akarják, a nép pedig az elnyomás ellen küzd. Tegyük hozzá, hogy az ellenséges nép elől a fejedelem biztonságban nem lehet, mert számosak; az előkelőkkel szemben biztosíthatja magát, mert kevesek. Legrosszabb, amit ellenséges érzületű néptől várhat a fejedelem, hogy elhagyja; hanem a gyűlölettel viseltető előkelőségektől nemcsak azért kell félnie, hogy elhagyják, hanem, hogy ellene fordulnak, több lévén bennük a ravaszság és előrelátás, és idejében menekülvén, annak a kegyét keresik, akiről úgy vélik, győzni fog. Minthogy az uralkodónak mindig egyazon néppel kell élnie, a nagyságokat pedig cserélheti nap mint nap, kedve szerint váltogatva őket.
S hogy ezt a részletet jobban megvilágítsam, elmondom, miszerint az előkelőségekkel kétféle módon kell eljárni. Vagy úgy tartod őket, hogy megbecsülöd, akik jóban, rosszban mindvégig kitartanak melletted, vagy sem. Részesítsed tiszteletben azokat, akik kitartóak és nem rabolnak; akik nem hívek, azokkal ismét kétféleképpen járj el: mivel vagy félelemből és jellemük gyöngesége miatt ilyenek, az értékesebbjét, akiktől jó tanácsot várhatsz, használd fel, hiszen, ha jól megy sorod, díszedre válnak, ha pedig bajban vagy, nem kell tartanod tőlük. Hanem ha ármányosságból és haszonlesésből nem állnak melléd, annak a jele, hogy inkább magukkal törődnek, mintsem veled; ezektől a fejedelemnek óvakodnia kell, s jobban kell félnie tőlük, mintha nyílt ellenségei lennének, mert a bajban mindig romlására törnek.
Aki tehát a nép kegyéből uralkodik, a nép kegyét keresse, s ez könnyű is, mert a nép nem óhajt mást, mint hogy ne éljen elnyomás alatt. S annak is, aki a nép akarata ellen, az előkelők kegyéből lett uralkodó, a maga oldalára kell állítania a népet: s ez is könnyű lesz, ha védelmébe veszi őket. És ha az emberek jót kapnak onnan, ahonnan rosszat vártak, szívesebben elkötelezik magukat jótevőjüknek; s a nép rögtön jobban fogja támogatni, mintha az ő kegyéből került volna uralomra. Sokféle módon keresheti a nép kegyét az uralkodó, de ezek tárgyuk szerint változván, rendszerbe nem foglalhatók, így hát elhagyom őket. Azzal végezem be, hogy a fejedelemnek maga mellé kell állítania a népet, másként a bajban nincs segítsége. Egész Görögországnak és a római hadsereg ostromának győzelmesen ellenállt Nabis36, a spártaiak feje, hazáját és birtokát ellenük megvédelmezte; kevesek segítségével is kitarthatott a veszély pillanatában, de ha a nép ellene lett volna, helyt nem állhatott volna. Éppígy senki ellenkezését nem vonhatja maga után az én vélekedésem, még ha arra a kétes értékű közmondásra gondol is, ami szerint sárra épít, aki a népre épít, mert ez csak akkor igaz, ha a magános polgárra vonatkozik, aki abban reménykedik, hogy a nép felszabadítja ellenségei vagy a tisztviselők elnyomása alól. Ilyen esetben sokszor csalatkozik, mint Rómában a Gracchusok37, Firenzében pedig Messer Giorgio Scali38. Hanem ha olyan fejedelem bízza magát a népre, aki parancsolásra termett, jószívű, bajban kitartó, s másként is felkészült, és a közösséget bátorságával és rendelkezéseivel lelkesíteni tudja, soha nem fog csalatkozni benne, s joggal vélheti, jó alapokra épített.
Az ilyen fejedelmi hatalom akkor kerül veszélybe, amikor polgári uralomból egyeduralkodásba fordul. Az ilyen fejedelem vagy személyesen, vagy tisztviselők útján kormányoz. Az utóbbi esetben helyzete ingatagabb és veszélyesebb, mert azoknak a polgároknak a befolyásától függ, akiket tisztviselőinek megtett, s akik – különösen zavaros időkben – ellene fordulásukkal vagy engedetlenségükkel könnyen megfoszthatják a hatalomtól. Vész idején pedig az uralkodó maga sem veheti kezébe a teljhatalmat, mert a polgárok és alattvalók, a tisztviselők parancsaihoz szokva, veszélyes helyzetben neki engedelmeskedni nem fognak, s az ilyen kétes állapotban nagyon is híjával lesz olyan személyeknek, akikbe bizalmát helyezhetné. Az ilyen uralkodó nem számíthat békeidőben szerzett tapasztalataira, amikor a polgároknak az állam rendjére szükségük van, hiszen mindegyik hajlong, ígérget, és kész meghalni is érte, amikor a halál nem közelget; hanem vész idején, amikor az államnak polgáraira szüksége volna, ugyancsak kevés ilyen embert talál. S e kísérlet annál is veszélyesebb, mert csak egyszer lehet megtenni. A bölcs uralkodónak olyasvalamit kell kitalálnia, hogy bármilyen idő járjon is, alattvalóinak rá és az államra mindig szükségük legyen; s akkor mindig hívek is maradnak hozzá.
kommentek