Érdekes önismereti kísérlet saját érzelmeink kívülről szemlélése. Általában az embert az érzések - főleg a hirtelen feltörők, a nagyon intenzívek - teljesen elborítják, nem is törődik mással abban a pillanatban, így elemzésük is nehézségekbe ütközik.
Pár napja a Váci út-Dagály utca kereszteződésén mentem volna át, a Dagály felől jőve, és Vác felé fordulva a Váci úton. Elég idióta kereszteződés, mert van két párhuzamos szervízút is a Váci út mellett, és léteznek olyan egyedek, amelyek azokra szeretnének befordulni - a Váci út helyett - ezzel feltartva a mögöttük lévőket, akik miatt az a sáv nem tud haladni, amin nekik kéne keresztülvágniuk a manőver befejezéséhez - így a kígyó a saját farkába harap, és mindenkinek a kedves édesanyját természetesen.
A fenti szituáció miatt nagyon sokszor ragadnak be autók a kereszteződésbe. A múltkor ezt a helyzetet tetézte egy szírénázó Land Rover-es rendőrkonvoj átvonulása. Én voltam a "szerencsés", aki benn maradt, de nem a Váci úton, hanem "csak" a szervízúton. Mivel kicsi autóval voltam, a kocsi hossza kb. a Váci utat a szervízúttól elválasztó járda szélességében töltötte ki a helyet, így nem izgattam különösebben magam, az autó orra is csak minimálisan lógott be a Váci útra - ha mögöttem nem ragadtak volna be szintén, a szervízút is járható lett volna.
A szituáció mindenesetre adta magát, mondtam is a páromnak, hogy figyeld meg, hogy fognak anyázni majd - az elöl lévők még látják, miről van szó, de a hátulsók már csak azt látják, hogy ott vagyok.
Így is történt... sok kocsi elmegy, no idegesség, kicsit elhúzzák a kormányt és haladnak. De csak jött a végén egy fehér kocsi, vezetőjét láthatóan felháborította, hogy én ott állok, és dudált, meg mutogatott. Hangsúlyozom, fel voltam készülve, nyugodt voltam. Amíg pár métert megtett, a csávó folyamatosan verbálisan és gesztusaiban is inzultált (ő is beragadt egyébként, a saját sávjában, a kereszteződésbe, nem tudott folyamatosan haladni, így volt is ideje vizet prédikálni).
Egyszer csak belobbant a vörös köd, és mozdult a jobb kezem a kinyújtott középső ujjammal, vágva hozzá a megfelelően vérforraló "a Te k anyád, buzikám, cupp, cupp" arcot. Erre aztán végképp beindult, meg akart állni, mutogatott, hogy menjek utána. Nem arra volt dolgom, remélem megpukkadt. :o)
A nyugalmi állapot, és mivel számítottam rá, az egész folyamatot végig tudtam figyelni, kívülről és belülről. Nyilván, egy idegebeteg hülye volt, vagy csak rossz napja volt, vagy esetleg pedagógus volt, az meg biztos, hogy nem tudta, miért állok ott. Felesleges volt felkapni a vizet. Érdekes volt viszont, ami belül lezajlott, az agresszivitás "feltöltődése".
Manapság (lásd Autózz blog) az ember nem tudhatja, hogy mikor száll ki valaki a másik kocsiból, hogy orrbaveréssel nyomatékosítsa álláspontját. Már régen verekedtem, de az még rémlik, hogy nem az erősebb győz feltétlenül, hanem az agresszívabb és gyorsabb. Ha valaki nem képzett harcművész, akkor tényleg csak ezek maradnak neki. Kakaskodni viszont nem sok értelme van, ha egyszer már a másik ott áll előtted, akkor vagy megvárod az első ütést, vagy te ütsz először, ami meg a törvény előtt állva okozhat sok felesleges problémát. Szóval kuss, vagy üss, a harmadik alternatíva szerencsére nem annyira ritka ajándék a sorstól.
Ülhettem volna nyugodtan, hiszen fel voltam készülve a helyzetre, szinte felülről szemléltem azt. Mégsem tudtam. Annak ellenére, hogy teljesen tudatában voltam mindennek, az adott pillanatban az indulatkitörés előtti szempontok a háttérbe szorultak, és előrepörgött minden fejben egészen addig a pillanatig, hogy amikor ő kiszáll, akkor én is kiszállok, félúton találkozva futva, már ütök vagy rúgok is. Nem tárgyalni akartam, hanem megelőzni azt, hogy ő üssön, hogy esélye se legyen. Az játszódott le a fejemben, hogy hova kell futnom, melyik oldalról közelítsem meg, mikor lendítsem hátra a karom, hova célozzak, és ugyanakkor merre hajoljak el. Ez az egész max. egy másodperc alatt. Nem kellett volna, de nem sok közöm volt hozzá, hogy mi történik bennem, mintha egy másik személy lett volna.
Ugyanakkor az a hideg, elemző tudat is ott volt a háttérben, konstatálta a helyzetet, beleértve azt is, hogy mekkora hülyeség már ezen felidegesíteni magamat, viszont hamár, akkor ezt így, és azt meg ott úgy.
A fenti szituáció sokszor eszembe jut azóta is. Az a tudati részem, amelyik átvette az irányítást, más helyzetben is megtette már ezt, pl. motoron is húzott már ki a veszélyből. Ez a tudatnak az automatikus, ösztönös része lehet, amivel normális, nyugodt és veszélykerülő életünkben csak ritkán találkozunk. Van egy olyan érzésem, hogy ez nagyon sok emberben nem vált el a "tudatos tudattól" - nem mintha mindig számítana a fentiek alapján. :(
Saját felesleges feldühödésem mosdatásának tűnhet, de az az érzésem, hogy a világunk már olyanannyira agresszív és ellenséges lett (s ez legjobban a közlekedésben látszik), hogy a viszontagresszió már a túlélési mechanizmus része lett sokunknál - vagy még mindig az. Minél többet hallunk erőszakról, annál inkább felkészülünk rá, és nem mindenki az áldozat szerepét hajlandó magára venni. Én sem.
kommentek