A politikai hatalom megtartása szóba sem jöhetett. Egyetlen kiút kínálkozott a Párt vezetése számára. Átjátszani a hatalmat, minél zökkenőmentesebben, olyanoknak, akik legalább bántatlanságukat, és ha lehet, minél több kiváltságuk megtartását is hajlandóak biztosítani. Kézenfekfő volt az addigi csendestársakhoz fordulni. Egyidejűleg föltűnően nyitottak Nyugat felé is. Az egész világ ünnepelte a hirtelen meglepően liberálissá vált, „bátor” és „önálló”, még kelet-német állampolgárok tömeges nyugatra távozását is elősegítő magyar kommunistákat, pedig csak annyi történt, hogy a bőrüket mentették. Egyben a Nyugaton a jövőre nézve máris jó pontokat akartak szerezni.

Nem volt véletlen, hogy olyankor, amikor pedig még csak kevéssel korábban is, az uralkodó Párttal való versengés igényével föllépő politikai párt alapításáról – megtorlástól tartva – senki még csak álmodni sem mert volna, hirtelen egyre-másra alakulhattak új, magukat a fönnálló rendszer Pártjával szemben együttesen demokratikusnak nevező pártok, illetve párt jellegű tömörülések. Akik így pártokat hoztak létre, nem alulról jövő kezdeményezésekre válaszoltak, nem a nép körében megfogalmazott igények képviseletében léptek föl. Értelmiségiek voltak, akik vagy a Párt informális úton történt, erre irányuló buzdításának tettek eleget, vagy olyanok, akik nyomon követve a világban történő változásokat, maguktól is fölismerték, hogy a kommunista uralom napja leáldozóban van. Ezzel kapcsolatban lehetőséget láttak. Nem föltétlenül az ország, a társadalom számára.

Annyiban mindenki, az új pártok, az ideológiájukat elhagyott kommunisták, tehát az egész elit és minden jel szerint a társadalom is hasonló állásponton volt: kívánatos az ország visszacsatlakoztatása a Nyugathoz, melyből a szovjet uralom évtizedei kiszakították. Csak idővel derült arra fény, hogy amikor ezt kívánta, az elit és a nép a Nyugat tartalmának más és más összetevőit tartotta szem előtt, közülük másra és másra helyezte a hangsúlyt, vagyis a visszatéréstől a maga számára nem ugyanazt remélte. Míg a társadalom, magától értetődően, addigi elnyomottságának fölszámolását várta, saját egyenrangú félként történő elismerésére számított, úgy, ahogyan az a Nyugaton, az ottani demokratikus berendezkedésben természetszerű, az elit addigi bezárt, provinciálisnak érzett kiváltságait remélte a kapitalizmus eszköztára fölhasználásával világszínvonalra emelni. Más szóval az addigi, bár kényelmes, de helyhezkötött ingyenes juttatások rendszerét törekedett vagyonszerzés által konvertibilissé, ezzel világszerte is élvezhetővé tenni. Míg a nép tehát az országon belül a demokráciával összhangban kívánta saját egyenjogúságát biztosítani, az elit a maga addigi, a társadalom kárára érvényesített, erőszakra épülően bitorolt kiváltságait szándékozott legitimálttá tenni, és egyben a világ anyagi értelemben kiváltságos helyzetűéivel egy sorba emelni. Ez utóbbi törekvése ki ugyan nem mondva, sőt el is leplezve, de axiomatikusan kezdettől fogva szembenállt a demokratikus meggondolásokkal. Hogy ilyen szembenállás létezett, az hamarosan a gyakorlatban is megmutatkozott.

A fölülről irányított átalakulás részeként a még kommunista kézben lévő vezetés sietve új törvényeket, rendeleteket hozott, melyek más pártok működését nemcsak lehetővé tették, de az ehhöz kívánatos anyagi hátteret is biztosították. A sajtót is kötelezték az új ellenzéki pártok közleményeinek megjelentetésére. A látszat megóvása érdekében egészen a nép részvételét sem lehetett kihagyni a folyamatból. Erre, amikorra a változások ténye már széles körben is fölismertté vált, jelentkezett is igény. Nem föltétlenül csak pártok szervezésében, de helyenként spontán, azaz alulról jövő kezdeményezésre is, politikai vitaklubok alakultak és a különböző, utcai vagy más politikai rendezvényeknek is volt látogatottságuk. Úgy tűnhetett, Magyarországon pezsgő politikai élet vette kezdetét. Pedig mialatt ez folyt, vele párhuzamosan megtörtént az elit részéről a lapok gondosan megszervezett, a nép ismételt kihagyását célzó leosztása is.