Nagyon jó kérdéseket tett fel egy olvasó, ezért inkább ebben a formában próbálok meg válaszolni.

Kérdés: Kicsit utópisztikus ez a természetes gazdaság fogalom. (bár értem a problémád okát.) esetlen fejtsd ki konkrétabban.
a 1300-as évekbeli pénzbeszolgáltatósdi, meg a kamat tilalma nem hiszem, hogy megvalósítható.

Válasz: A pénzbeszolgáltatósdi mára már nem szükséges. Ne felejtsük, akkor nem volt még számítógép és elektronikus számla. Mára már tökéletesen el lehetne végezni a feladatot, hiszen minden bank számítógépeken vezeti a számlákat.

Természetesen a kérdéskört eddig még nagyon halványan érintettük.

Előlegben csak épp megemlítek egy két nevet akik úgymond megalapozták a téma ismeretbázisát.

Arisztotelesz már az ő korában meg tudta különböztetni a közgazdaságot a pénzgazdaságtól, s az előbbit ökonómiának amíg az utóbbit chrematisztikának nevezte. (A közgazdaság fogalmában az a „köz-” nem a kommunista magántulajdonnal történő centralizálási kísérletére vonatkozik.) 

John Maynard Keynes a 20. század nagy közgazdásza sokat foglalkozott a pénzrendszer, a gazdaság és a társadalom működésének az összehangolásával. A kamat­mechanizmus problémáival is tisztában volt. Ismerte Silvio Gesell német származású argentin üzletember elméletét is a kamatmentes pénzrendszerről. Több helyen is olvasható az a kijelentése, hogy a 20. század Marxé volt, a 21. század valószínűleg Silvio Gesellé lesz. Ugyanerről a Silvio Gesellről Irving Fisher matematikus-közgazdász, a Harvard Egyetem tanára, akit kollégája a kiváló pénzügyi szakember, Alois Schumpeter, Amerika legnagyobb közgazdászának nevezett, még nagyobb elismeréssel nyilatkozott. Schumpeter dicséretére csak annyit válaszolt, hogy ő önmagát „Silvio Gesell argentin üzletember szerény tanítványának” tartja.

Silvio Gesell volt az, aki kidolgozta a kamatmentes pénzrendszer egyik elképzelhető, és a gyakorlatban többször is sikeresen kipróbált változatát. (erről majd írok még) Azóta már több változat is ismeretes, így például Hans-Jürgen Klaussner svájci kutató rendszere, amelyet a „Die Freie HuMan-Wirtschaft” (A szabad emberi gazdaság) című munkájában fejtett ki.

Ennél sokkal több van, igazából úgy érdemes említeni őket, ha kell betekintést is teszünk.

A lényeg az, hogy miután elkezdtünk olvasgatni, aztán egyre letisztultabb megérteni is. Mennyiségileg olyan két-három szemeszter méretben lehet gondolkodni arról, hogy rá kell szánni, mint minden komoly dologra legalább ennyit.

Tanulmányozás közben kiderül, hogy még mennyi az ismeretlen, vagy éppen dokumentumok hiányában tökéletesre kifejthetetlen még anyag. Ami még nagyon lényeges, egy picit megdől az a tévhit, hogy itt van ennyi okos ember, ha nem jó valami, akkor azt biztos azért van így mert nem találták ki, tehát nincs jobb. Rá kell jönni, hogy kitalálták, ellenben minél mélyebben megismerkedünk vele, megértjük azt is, hogy a terjedésének milyen társadalmi gátlásai vannak. 

Kérdés: Ha van 100 millióm, nem fogom odaadni senkinek csak úgy, kamat nélkül. Egyrész inflációban romolgat [1] ugye, másrészt meg nincs ösztönözve a kölcsönvevő, hogy jól forgassa [2].
és itt jön ide a magántulajdon[3] is, azaz, ha enyém a pénz [4], miért ne adjam oda bármilyen kamatra, ha akad olyan, akinek megéri úgy is kölcsönvenni[5]?

Válasz: Ez a felvetés nagyon jó!

A „pénz - gazdasági tevékenység - még több pénz” folyamat központjában nem az emberi szükségletek kielégítése áll, hanem célja a pénzvagyon szaporítása. Míg az emberi szük­ségletek kielégítésének természetes korlátai vannak, addig a pénzvagyon ilyen korlátokat nem ismer, mert a pénzvagyontulajdonos számára a pénz lehet sok, vagy kevés, de elég az soha nem lehet. Ez szükségszerűen van így, mert ha nem gyarapítja pénzét, akkor azonnal szegényedik [1’]. Mivel a közvetítésre szolgáló eszköz - a pénz - forgatója értéket nem állít elő, jólétének tehát nem az értéktermelés az alapja, hanem az, amit a pénz szaporításával másoktól elvesz. A pénz forgatásával csak a mások által előállított érték elosztását lehet irányítani [2’]. A valódi értéket hordozó termékeket és szolgáltatásokat nem a pénzgazdaság, hanem a reálgazdaság - a fizikai termelőgazdaság és szolgáltató ágazatok együttese - állítja elő.

Teljesen igazat kell adni a felvett kérdésnek, hiszen a mi kicsi közvetlen világunkban ez a logikus következtetés. A kicsi közvetlen világ az amiben élünk (túlélünk). Ha ezt egy lentről-felfelé mutató kényszernek tekintjük, akkor nagyon sok ilyen végül is összefogódik egy fentről-lefele mutatható kényszerben. E felső kényszer korlátai érdekesek, vagy ellenkező esetben bizonyítható a korlátozatlansága.

Magántulajdonról és pénztulajdonlásról.

A pénz növekedését a kamat biztosítja. A kamat pedig akkor kikényszeríthető, ha a valódi értéket képviselő fizikai termékek és emberi szükségletet kielégítő szolgáltatások cseréjéhez szükséges jelet (az a jel a pénz) nem az állítja elő, aki a terméket és a szolgáltatást előállítja, hanem valaki más. [5’] Mivel közvetítő jelek nélkül a gazdasági folyamatok elakadnak, ezért azok, akik megszerzik maguknak a jelek feletti uralmat, azok e jeleknek a használatáért kamat­jára­dék formájában sarcot követelhetnek maguknak az értékelőállító társaiktól. 

Görögországban is ez volt a helyzet. A pénzkölcsönzők a nyújtott hitelekért 36%, illetve ennél is magasabb kamatot követeltek. Ennek a követelésüknek a biztosítékaként viszont az árutermelő földműveseknek és kézműveseknek zálogba kellett adniuk vagyonukat. A görög parasztok hamarosan elveszítették vagyonukat, földjeiket és házaikat. Még családtagjaik is kötelesek voltak kezességet vállalni rokonaik adósságaiért. Így a szabad görög polgárok igen rövid idő alatt adósrabszolgákká váltak. Vagy külföldre menekültek, vagy saját hazájukban veszítették el szabadságukat, és el kellett tűrniük, hogy hitelezőik rabszolgaként eladják őket. A rabszol­gaság így nagy kamatjáradékot biztosító üzletággá vált. A rabszolgák száma idővel sokszorosan felülmúlta a szabad polgárok létszámát. Ezeket a görög rabszolgákat a görög pénzvagyontulajdonosok a „szabadpiacon” pénzért vásárolták, nem háborúkban szerezték őket, ahogy az korábban a gyakorlat volt. A rabszolgaság tehát a tőke szabad mozgását biztosító pénzbefektetés volt. A bányászatban dolgozó rabszolgák 33-50%-ig hoztak hasznot, a bútorgyártó rabszolgák pedig 30% járadékhoz juttatták a pénzbefektetőket. Ha bármely görög városállam szükséghelyzetbe került, akkor a pénzvagyontulajdonosok ezt felhasználták az állam és a lakosság további eladósítására és kamatjövedelmük növelésére. Az ókori görög pénzbefektetők gondoskodtak arról, hogy olyan hitelezési törvények legyenek érvényben, amelyek a lakosság többségét adósrabszolgaságba kényszeríthetik.

A rabszolgaság nem tűnt el, csak másképpen nevezték, mert más formát is öltött látszatra. A zsellérek voltak azok, akiknek nem volt se lakásuk sem egyéb értékesíthető tulajdonuk. A dolog pikantériája, hogy egyik korszakban előforduló rabszolgák fejében sem tudatosult teljes mértékben az, hogy ők épp akkor rabszolgák voltak.

Kicsi történelmi kitérőnk után térjünk vissza a tulajdonra.

Ugye a kommunista kísérlet se nem szüntette meg a tulajdont, csak magához vonta erőszakkal és így a tőke hatalmi monopólium lett. Ez kifejezetten Egyközpontos világszemlélet volt.

Csupán azért említettem ezt, mert ha valami mély sebeket hagyott, akkor arról nehéz beszélni. Ha fel is merül, azonnal csak két pólust érzünk. De nem csak magántulajdon és magántulajdonos ellenességről kell beszélni.

A magántulajdonban ha külön beszélünk az értékelőállító tevékenység által termelt tulajdonról [3] és közbizalom alapján elfogadott, de ettől még közvetlenül értéket elő nem állító tulajdonról[4], akkor máris érezhető a különbség.

Minden gazdaság működtetésére van egy adott mennyiségű pénzre szükség. Az a pénz amely azon felül jött létre pusztán a mértani haladvány növekedéséből fakadóan, arról az előbb azt említettem, hogy valakinek másnak kell előállítani a jelet mint aki a terméket vagy szolgáltatást előállítja. Aki előállítja a pénzt, az tud kevesebbet vagy többet előállítani.

Ha a pénzkibocsátás monopóliuma kellő mértékben koncentrálódik, akkor már nem csak elméletileg lehet befolyásolni a pénzmennyiséget.

Azzal kényszeríthető ki a kölcsönfelvétel, ha nem adják oda a jelpénzt csak egyre nagyobb és nagyobb kamattal. Magyarország el van adósodva, erre fel annál magasabb kamattal jutunk hozzá a jelhez.

2006-ban a világ pénzpiaci koncentrációja – ENSZ-adatok szerint – azt mutatja, hogy a világ hét legnagyobb bank tulajdonában van az egész világ pénz és pénzhelyettesítőkből álló pénzvagyonának a 83,54%-a. A következő 420 nagybank 5,33%-al részesedik a világ pénzvagyonából. A fennmaradó 11%-on osztozik az összes többi bank és pénzintézet.

Magyarországon is néhányszor változott a jegybanktörvény. A kilencvenes évek elején annyi változás történt, hogy hitellevelek kibocsátásával szerzünk valutát, ez forintra konvertálódik és így is jön a gazdaságba a pénz a közvetlen export/import-on kívül. (Nyilván jönnie kell, mert amit helyben termelnek és helyben fogyasztanak ha ez a folyamat fejlődik, akkor valakinek a lánc végén ki kell bocsátani a jelpénzt, máskülönben azt látjuk, hogy nincs pénz, nincs pénz és hiába ott van a tennivaló amit égetően fontos megcsinálni és hiába ott van a munkaerő aki épp munkanélküli, jel nélkül nincs mit cseréljenek.)

A hitellevél megvásárlójának viszont egységesen fizetünk kamatot. Nincs kettéválasztva a már munkával fedezett pénznek a kölcsönbeadása és az újonnan előállított. Ebben a rendszerben, ha már valaki megdolgozott a pénzéért, akkor joggal vár el kamatot, ha másnak kölcsönadja az ő feleslegét. Az újonnan előállítottnak a költsége pedig nagyon-nagyon kicsi százalékát tesz ki a jelen található összeggel. Amit ráadásul csak számlapénzként bocsátanak ki az végképp szóra sem érdemes. 

Mi a fedezete a pénzkibocsátásnak?

Régen volt arany, ezüst. Majd fokozatos átmenetben áttértek az állam adóbevételével történő fedezetre. Ez egy nagyon részletes elemzést igényel, most kimarad.

Hazánkban például a kilencvenes évek elején tértek át a hitellevelek kibocsátására, azaz az állam és a tulajdonában levő nemzeti bank lemondott a pénzkibocsátás szuverenitásának a jogáról, helyette gyakorlatilag most kölcsön vesszük a pénzt. Az már csak részletkérdés, hogy a kölcsönbe vett valutát magas arányban tartalékképzésre teszi el a jegybank.

Mivel az adóbevétel a fedezete, az adósságkezelő esedékesség pillanatában megtéríti a jegybank veszteségét, azaz átutalja a hitellevél tulajdonosának a kamatjáradékot, az adósságszolgálatot és végül magát a felvett tőkét is.

Az állam adóbevétele pedig ugyan azoktól van beszedve, akik miatt a pénzt hitellevélért kölcsönvették, tehát a helyi gazdasági közösség fizeti ki a pénz használati díjját adósság formájában. Bár nem szeretem használni a következő leegyszerűsítést, de ez olyan mintha a dolgozó viszi haza a fizetést, s benne a ropogós húszezres, amiről azt hiszi, hogy az övé [4], ám nem teljesen az övé, ha az adóbevétel útján ugyancsak ő az aki fizeti a kölcsönvétel terheit.

Miért is lehetetlen elképzelni azt, hogy a világ összes pénzvagyonának az akár 100%-a koncentrálódjon? De hát a jelpénz ott van az emberek zsebébe, a számlájukon stb.

Csak kölcsönbe kaptuk, kontrollált mennyiségben.

Akkor mi is a pénz értéke és mi is a pénztulajdonlás tárgyilagossága? [4] Lényegében a mögötte rejlő matematika. 

Máskülönben hogyan is süllyedtünk volna oda, hogy kb. az adóbevétel egésze azonnal megy ki az országból és már az élet humánreprodukciós szükségleteinek az ellátására sem marad, mindent le kell építeni ami nem termeli ki az adósságszolgálatot.

A politikai sárdobálásról meg annyit csak… Hazavitt egy-egy milliárdot XY választott képviselő? És ez a gumicsont? Máskülönben, ha az illettő XY rájött a rendszer lényegére, hogy mekkora pénzszivattyú üzemel, akkor simán elképzelhető, hogy XY még erkölcsileg is megengedi magában. „Ha másnak annyit szabad elvinni olyan könnyen, akkor nekem is szabad!”

Kérdés: a mértani növekmény meg csak nagyon hosszú távon érvényesül olyan durván. 20-30-50 évre még nem.

Válasz:
Nem az rémisztgetés a célom, de ha komolyabban tanulmányozzuk a múlt évszázad gazdasági és pénzügyi válságait, akkor rögtön látszik, hogy néhány évtizedenként történt egy-egy crack. A gazdaság különböző szegmensein pukkad ki néha a felgyülemlett lufi.

Maga a pénzrendszer amióta globalizálódott és az egész világot szinte egyként beszövi, még nem szendvedett el egy teljes összeomlást sem. A jegybankok birtokában áll a legtöbb információ, amiből szimulálni is lehet elég nagy pontossággal, de az utóbbi időkben, mint állam az államban, saját titkosítással élnek.

Egyre több nálamnál sokkal fontosabb ember mondja már, hogy valahol a végső fázisába érkezett a jelenlegi pénzrendszer és kizárt dolog, hogy a mostani generációkban élők ne ismerkedjenek meg vele közelebbről, ha nem sikerül változtatni.

Persze ezt előre nem fogják bemondani a tévében, de lehet tanulmányozni. Megdöbbentő, hogy milyen jelei vannak már és arról mekkora a csend.

Utószó:
Semmi pánik. Érteni kell! Különben meg ha a pénzről tudjuk, hogy önmagában nem érték, ha összeomlik akkor sem lepi meg azt aki már érti. Van itt ebben még egy két titkos tudás, hogy miként lehet akár átvészelni.