Az egyén ésszerűségéről a közgazdászok azzal az egyszerű felvetéssel érvelnek, melyet David Friedman a következőképpen összegez: Az egyéneknek elfogadhatóan egyszerű célkitűzésekkel rendelkeznek és arra hajlanak, hogy a helyes utat válasszák annak elérése érdekében. Habár ez a felvetés meglehetősen nyilvánvalóan hamis (sok egyén rendelkezik komplex célkitűzésekkel, és mégis sokan az ő saját céljaik elérésén fáradozva látványosan elszúrja azt), rendkívül fontos megjósolni a csoportok viselkedését és megmagyarázni a társadalmi intézményesüléseket. Ténylegesen egy másik elméletet sem ismerek a politikai bölcsészet világából és a társadalomtudományokból, mely közel áll a neoklasszikus közgazdaságtan magyarázathoz és ugyanúgy élne az egyszerű jóslat erejével. A neoklasszikus közgazdaságtan olyan a társadalomtudományoknak, mint az evolúciós elmélet a biológiának, nem meglepően, adva lévén mindkét elméletnek a strukturális hasonlósága, a non-apologetikus leegyszerűsítés és az ebből fakadó erő az, amely a komplex rend kialakulását egy igen nagyszámú, fölöttébb egyszerű és túlnyomóan azonos összetevő részekből kívánná összerakni. Az egyéni és csoportos ésszerűségről az én kedvenc példám David Friedman - “The Economics of War” című - cikkéből származik.

„Vegyünk egy egyszerű példát. Te egy ember vagy egy hosszú lándzsás védvonalból; egy lovas sereg üldöz, mely szintén fel van szerelve hosszú lándzsával (és kard és buzogány és …). Van egy egyszerű választásod: maradhatsz harcolni, vagy dezertálsz. Ha mindenki dezertál, a védvonal összeomlik és mindenkit közületek megölnek; ha mindenki marad, neked is jobb esélyed marad elhárítani az üldözőket és megnyerni a csatát. Nyilvánvalóan maradnod kell. Ez nem annyira egyértelmű. Leírtam a következményeit annak, ha mindenki dezertál, vagy mindenki marad, de te nem vagy mindenki; mindent, amit te eldönthetsz, az nem más, mint vagy dezertálsz, vagy harcolsz. Ha mindenki dezertál és te maradsz harcolni, nagy bizonyossággal meghalsz; ha mindenki dezertál és te dezertálsz legelsőnek, legalább neked van esélyed kiszabadulni. Ebből az következik, hogy akárki bárhogyan is döntene, hacsak nem azt hiszed, hogy a te dezertálásod nagy hatással lesz a győzelemre, neked a legjobb dezertálni. Ezen érv alapján mindenki dezertál, a védvonal összeomlik, te elveszted a csatát és mindenkit közületek elkapnak és kivégeznek. A konklúzió elég paradoxnak tűnik; Abból indultam ki, hogy az ember élni akar és helyesen választja meg az ő cselekedeteit és végezetül megjósolható, hogy minden ember oly módon fog cselekedni, hogy az életébe kerül. De az ésszerűség egy feltevés az individuumról, de nem a csoportról. Minden individuum az én kis „háború közgazdasága” példámból, a helyes választást hozza arra nézve, hogy miként cselekedjen, hogy magát életben tartsa. Úgy történik, hogy a számomra helyes választás (dezertálás) csökkenti az esélyét a halálomnak, de növeli mindenkinek a csapatból és hasonlóan mindenki másnak a helyes választása; egyénenként mindegyikünknek jobb, ha dezertálunk (azt csinálva, mint amit mindenki más is csinál), mintsem maradunk harcolni, de mindannyian a legrosszabbat választjuk, mintha senkinek sem sikerülne a helyes konklúzióig eljutni, azaz maradni és küzdeni.”

Ha ez a probléma, akkor mi a megoldás? Ellenérdekeltségeket állítani a dezertálásra (pl., hidakat felgyújtani, lelőni a disszidenseket, megszégyeníteni a gyávákat) és élet-kockáztatást ösztönzőket (pl. hősiesség elismerése, vallási és politikai dogmákat, halál utáni ígéreteket, stb.)

Minden jól működő hadsereg (vagy üzleti vállalkozás, ebből kifolyólag) alkalmazza azokat a stratégiákat, mert a mögöttes probléma univerzálisan érvényes.

Ennek ellenére a neoklasszikus közgazdaságtan mind a mai napig ilyen borzasztóan leegyszerűsített áligazságokból próbálja felépíteni és üzemeltetni a civilizációt.

Közben a fejlődés valódi értelmével ellentétben mindannyian konvergálunk, konvergencia programozunk a megsemmisülésnek szingularitásba mutató pontja felé.