Egyiket sem!

Ez a posztom a Konzervatórium blogon jelent meg.

Nagyjából két hónappal ezelőtt olvastam egy cikket az Index.hu-n Giuliani-val kapcsolatosan, ami most, egy könyv olvasása közben eszembe jutott.

Rudy Giulianit, New York volt polgármesterét, a jelenlegi amerikai elnökválasztás egyik esélyes republikánus résztvevőjét szinte kötelező nácinak tartani egyes baloldali körökben. Kb. olyan, mint egy amerikai Tarlós, aki azonban, bár tényleg a kemény kéz politikáját szereti, de ugyanakkor kellően laza is például a melegkérdést illetően. (Persze a cimkézőket nem kell félteni, nem jönnek ők olyan könnyen zavarba. (o: )

Giuliani a választások során sokszor érvel azokkal a statisztikai adatokkal, amelyek bizonyítják, hogy regnálása alatt New Yorkban jelentős mértékben csökkent a bűnözés. Ezeket ellenlábasai természetesen vitatják, illetve megmagyarázzák egyéb kiváltó okokkal. Érdemes egy kicsit közelebbről megismerni magát a folyamatot, ami valójában még Giuliani regnálása előtt indult el, és fontos szerepe volt benne egy David Gunn és egy William Bratton nevű embernek. Utóbbi lett Giuliani regnálása alatt New York rendőrfőkapitánya, s neki köszönhető az a fajta hozzáállás a bűnözéshez, ami miatt a liberálisok szinte egy emberként meggyűlölték Giulianit.



Malcolm Gladwell Fordulópont című könyvében ír az úgynevezett "Broken Window Theory"-ról, James Q. Wilson és George Kelling kriminológusok elméletéről. Nagyon röviden: Kellingék szerint a bűnözés a rendetlenség következménye. Ha egy ablakot betörnek, és kijavítatlanul marad, az arra járók azt gondolják, hogy senki sem törődik a házzal és senki sem felelős. Egyre több ablakot törnek be, és az anarchia szelleme az épülettől az utcára terjed, jelzést adva, hogy mindent szabad, senkit sem érdekel.

"A rablók és útonállók, akár alkalmi jelleggel, akár életvitelszerűen követik el e bűncselekményeket, úgy gondolják, hogy csökkenti a lebukás, sőt az azonosítás veszélyét is, ha olyan utcákon követik el ezeket a bűncselekményeket, ahol a potenciális áldozatokat már megfélemlítették a tapasztalható állapotok."

Nagyjából ez lenne a bűnözési járvány elmélete; a bűnözés ragályos, elég egy jelzés, és kiterjedhet az egész közösségre. Ahhoz, hogy a járvány megszűnjön, egy fordulópontra van szükség.

Giuliani sikerének története a New York-i metróval kezdődött.

Bernhard Goetz esete jól jellemzi az akkori állapotokat. 1984. december 22.-én felszállt a metróra, és leült négy fekete férfi mellé. Kb. húsz ember volt a metrókocsiban, de a legtöbben a vagon másik végében ültek, távol a négy feketétől, mert azok hangoskodtak, duhajkodtak. Szóba elegyedtek Goetz-el, és 5 dollárt kértek tőle. Az egyik fekete fiatalember zsebének gyanús kidudorodására mutatott, mintha ott pisztoly lenne. Goetz felnézett, látta, hogy az egyiknek a "szeme csillog, láthatóan jól szórakozik", hogy miközben őt molesztálta, "széles mosoly ült az arcán". Ez a mosoly "bekattantotta" Goetz-öt. Zsebébe nyúlt, előhúzott egy pisztolyt, és egymás után rálőtt mind a négyükre. A negyedik a padon feküdt, ahhoz odalépett, s azt mondta neki: "Látom, te még egész jól vagy - nesze itt van még egy!". S az utolsó golyót egyenesen a gerincébe lőtte ki, egy életre megbénítva.

A dolgok ezután mentek a maguk útján, egy furcsa dologtól eltekintve: az újságok főcíme ez volt: "Ő BILINCSBEN - A MEGSEBESÍTETT RABLÓ SZABADLÁBON". Goetz-öt könnyen felmentették az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság alól. Az ítélet napján a lakása előtt spontán utcai parti alakult ki. Ez az eset szimbolikus jelentőségű, annak a pillanatnak a szimbóluma, amikor New York bűnözési problémája járványos méreteket öltött. Akkoriban évente 2.000 gyilkosságot és 600.000 más bűncselekményt követtek el.

A metró, ahol Goetz felszállt, a következőképpen nézett ki: a gyengén megvilágított peront sötét, nyirkos grafittivel borított falak vették körül. Lehet, hogy a vonat is késett, mert a New York-i metróban naponta fordultak elő tüzek, és hetente kisiklott egy szerelvény. A helyszíneléskor készített fotók azt mutatják, hogy a vagon nagyon piszkos volt, padlóját szemét borította, a falakra és a mennyezetre vastagon grafittik voltak mázolva. Így nézett ki az összes szerelvény. Mindezek mellett a szerelvényeken télen jéghideg volt, nyáron pedig elviselhetetlen hőség. A vonalakon 500 olyan vörös jelzésű szakasz volt, ahol a sínek állapota miatt nem volt biztonságos 25 km/óra sebességnél gyorsabban haladni. A bliccelés évente 150 millió dollár kiesést jelentettt, és a metróhálózat területén évente 15.000 bűncselekmény követtek el. Az utasokat pitiáner bűnözők és koldusok zaklatták lépten-nyomon. A metróhálózat igénybevétele akkorra a társaság megalakulása óta a legalacsonyabb szintre csökkent.

William Bratton írta önéletrajzában, hogy milyen állapotok voltak:

"...megpróbáltam bedobni a tantuszt a forgókereszt bedobónyílásába ... szándékosan eltömítették. ... Egy csapóajtón keresztül mentünk be, amit egy rossz külsejű alak támasztott ki kézzel. Ő volt az, aki eltömítette a forgókeresztek bedobónyílásait, és most ott állt, és azt követelte, hogy az utazók neki adják az érméket. ..."

A bűnözési járvány a 80-as években hágott tetőfokára. De aztán kifulladt, hirtelen, előjelek nélkül. A 90-es évek elejétől a gyilkosságok száma az addigi szám kétharmadával csökkent, a többi bűncselekmény száma a felére esett vissza. Az évtized végére a metrókon már 75%-al kevesebb bűncselekmény történt. 96-ban, amikor Goetz-nek másodszorra is bíróság elé kellett állnia, a megbénított bűnöző által indított perben, már egyáltalán nem érdekelte a sajtót az eset, s maga Goetz is "koridegen" jelenségnek számított.

Ezeknek a statisztikáknak a jelentőségét jelenleg a választások miatt próbálják kicsinyíteni, elbagatelizálni, valamint bizonyos természetes tényezőknek tulajdonítani. Ezzel csak az a gond, hogy nem voltak ilyen tényezők. A város gazdasága abban az időben stagnált. Az évtized elején csökkentették a jóléti kiadásokat is. A crackjárvány megszűnése közrejátszhatott, de az már régen csökkenő tendenciát mutatott, nem akkor kezdődött a javulás. A város abban az időben nemhogy elöregedett volna, de még fiatalodott is. De mivel ezek a trendek hosszútávú változást jelentenek, azt várnánk, hogy fokozatos a hatásuk. De ez a változás minden volt, csak nem fokozatos.

Ezt a hatást a járványterjedés egyik alapelve, a körümények hatalma magyarázza meg.

A 80-as évek elején David Gunn lett a metróigazgató, akinek feladata a több milliárd dolláros felújítási munkálatok irányítása volt. Azt a tanácsot kapta, hogy ne törődjön a grafittikkel, ami igen ésszerű tanácsnak tűnt, amikor a rendszer az összeomlás szélén állt, ahogy Gladwell írta könyvében: "olyan értelmetlennek tűnt, mint a jéghegy felé tartó Titanic fedélzetét matrózokkal sikáltatni".

De Gunn másképp gondolta. "A grafitti a rendszer összeomlásának jelképe volt. Ha a rendszert és a morált akarjuk újraépíteni, jobbá tenni, először a grafitti elleni csatát kell megnyerni". Új, egyenként 10 millió dolláros szerelvények rendszerbe állítását tervezték, és tudta, hogy már az első nap kezelésbe veszik őket a vandálok.

A Queens és Manhattan közti szerelvényekkel kezdték. Új festékeltávolító technikákat kísérleteztek ki. Az elv az volt, hogy amelyik kocsit már "visszanyertek", azt nem szabad vandalizálva visszaengedni a forgalomba. A vonal végállomásánál, ahol a kocsik visszafordulnak Manhattanbe, létesült az első takarítóállomás. A grafittit a forduló előtt eltávolították, s tilos volt tiszta vagonokkal piszkosat összekapcsolni.

A Harlemben éjszakázó szerelvények grafittizése általában 3 napot vett igénybe. Engedték, hogy a vandálok bejárjanak, alapozzanak, fessenek, befejezzék a "munkát", majd lemosták az egészet, és úgy küldték a forgalomba. Az üzenet az volt: "áldozzatok rá három éjszakát, de a munkátok nem látja meg a napvilágot".

A hadművelet 1984-től 1990-ig tartott. Ekkor lett a metrórendészek vezetője William Bratton, s megkezdődött a "visszafoglalás" második fázisa.

Bratton, Gunn-hoz hasonlóan, szintén a "betört ablak" elvét vallotta. Első intézkedését szintén valóságtól elrugaszkodottnak tartották. Sorozatos és nagyon súlyos bűncselekmények történtek az egész metróhálózatban, de ő a bliccelőkkel kezdett foglakozni. Úgy gondolta, a bliccelés a zűrzavar grafittihez hasonló kis jelzése. Naponta kb. 170.000 ember nem fizetett viteldíjat. Mivel csak 1,25 dollár volt a személyenként okozott kár, a metrórendőrség nem akart ezzel foglalkozni, főleg a metróhálózaton belül elkövetett sokkal súlyosabb bűncselekmények tükrében nem.

Bratton a bliccelés szempontjából legfertőzöttebb állomásokon a forgókeresztekhez 10-10 rendőrt állított. Megbilincselték, és falhoz állították a bliccelőket, s addig kellett ott állniuk, amíg nem volt több fogás. Az volt a lényeg, hogy a nyilvánosság minél nagyobb legyen.

A rendőrtisztek nem akarták üldözni a bliccelőket azért sem, mert elfogásuk, elszállításuk jelentős adminisztrációval járt, s a feldolgozás egész napot vett igénybe, mindezt valóban nagyon alacsony kárértékű bűncselekmény miatt. Bratton egy városi buszt mozgó rendőrőrssé alakíttatott át, így a letartóztatás időszükséglete hamarosan 1 órára csökkent. Azonosítást is végeztek. Minden hetedik letartóztatottnak komoly priusza volt, minden huszadiknál fegyvert találtak. Így már a rendőröket is érdekelte a dolog - minden letartóztatás olyan volt számukra, mintha egy zsákbamacska-ajándékot bontottak volna ki.

Bratton első három hónapjában az utazásból kizárások száma megháromszorozódott, a letartóztatások száma megötszöröződött, s a metrórendőrség a legkisebb szabálytalanságra is lecsapott.

1994-ben, Giuliani rendőrkapitányaként, ugyanazt a stratégiát alkalmazta a városra. Utasította rendőreit, "hogy kiemelten járjanak el az életminőséget rontó bűnesetekben", pl. a piros lámpánál álló erőszakos ablakmosókkal, de akár az utcán vizelőkkel szemben is. A közterületi részegeskedésért is súlyos büntetés járt. Gyakorlatilag levették a "béklyót" a rendőri állomány kezéről, s letartóztatták még azokat is, akik üres palackot dobtak el az utcán. Természetesen mindezt nem a liberálisok osztatlan egyetértése mellett...

Bratton és Giuliani szerint "a kicsiny, látszólag jelentéktelen, életminőséget rontó bűncselekmények okozzák az erőszakos bűncselekmények elterjedését."

Végül idézném Malcolm Gladwell következtetését:

"... a bűnelkövető ... olyan ember, aki igen érzékeny környezetére, aki mindenféle jelet éberen megfigyel, és aki a környező világ jeleinek értékelése alapján, hirtelen elhatározásból követ el bűnt. Ez a gondolat felettébb haladó - és bizonyos értelemben hihetetlen. És van benne egy még újszerűbb dimenzió. A körülmények hatalma a környezetről szól. Ez az elmélet kimondja, hogy a viselkedés társadalmi kontextus függvénye. ... Az 1960-as években a liberálisok hasonló érveket hoztak fel, de amikor a környezet fontosságáról beszéltek, ez alatt az alapvető társadalmi tényezőket értették: a bűnözés, mint mondták, a társadalmi igazságtalanság, a strukturális gazdasági egyenlőtlenség, a munkanélküliség, a rasszimus, több évtizednyi intézményi és szociális elhanyagoltság eredménye.  ... De a körülmények hatalmának elve szerint pedig a kicsiny dolgok számítanak. Methogy a Bernie Goetz és a négy fiatal közötti leszámolásnak vajmi kevés köze volt ... addigi életútjához, de még a szegénységükhöz is - és az egészet a falakat elborító grafitti és a forgókereszteknél uralkodó káosz okozta. Nem holmi nagy, átfogó ügyeket kell megoldani, a bűnözés megelőzhető egyszerűen azzal, hogy megtisztítjuk a környezetet a grafittitől és letartóztatjuk a bliccelőket."

És most jön a vicces rész:

"Giuliani és Bratton, bár konzervatívnak tekintik őket, egyáltalán nem azok. A legextrémebb liberális álláspontot képviselik a bűnözéssel kapcsolatban: olyan extrém álláspontot, hogy szinte lehetetlen elfogadni. Mert hogy is lehetne igaz, hogy a Bernie Goetz tudatában lejátszódó folyamat nem számít? Márpedig tényleg igaz, hogy nem számít - miért olyan nehéz ezt elhinni."

-=o=-

Egy mai, az Indexen megjelent hír szándékomon kívül furcsa aktualitást add a posztomnak. Goetz esetében, a 4 fekete fiatal közül ketten drog hatása alatt álltak az incidens idején. Az egyik ellen fegyveres rablás miatt bűnvádi eljárás folyt, a másiknak priusza volt orgazdaság miatt, illetve testi sértés miatt is voltak letartóztatva. Az egyikük, akire rálőtt, 2 év múlva 25 évi börtönt kapott nemi erőszakért, rablásért, fajtalankodásért, súlyos testi sértésért és lőfegyverrel való visszaélésért, valamit orgazdaságért. Mind a négyen Dél-Bronx egyik legrosszabb negyedéről valók voltak.

Kísértetiesen emlékeztet a szitu Mortimer esetére, aki keresztülszúrta azt a roma fiatalembert, akiről ma írta az Index, hogy félig agyonvert viperával egy másik fiatalembert. Goetz esetében volt tanú arra, hogy zaklatták őt, a tanúk ki is tartottak, valamint a helyzet már annyira elmérgesedett, hogy egyértelmű volt mindenki számára a szituáció, s a sajtó is rögtön mellé állt.

Mortimer esetében a hazai sajtó azonnal, automatikusan (s mint kiderült, igaztalanul) rasszizmust kiáltott, s nem volt szerencséje a bíróval sem, aki a hírek szerint nyomást gyakorolt Mortimer tanúira (érdekes volt a videofelvétel, amikor a bírót kérdezgették az egyetemen, de ezt ítélje meg mindenki maga - talán valakinek megvan a link is) - ami személyes véleményem szerint, ha tényleg igaz, egyrészt nonszensz, másrészt a legelőször visszakozó tanú lelkiismeretlenségére vall, mert gyakorlatilag ő juttatta börtönbe Mortimert.